Június 7-én lefutottam életem első 10 kilométeres versenyét az Aldi Női Futógálán. Ahogy álltam a rajt előtt lányok, nők ezreivel, majd kiugrott a szívem az izgatottságtól. Ennyi büszke, erős nő között lenni elképesztően felemelő élmény volt. Talán mind különböző motivációval kezdtünk bele a futásba, de most egy közös cél lebegett előttünk: megélni együtt a verseny perceit, és a határainkat legyőzve, emelt fővel célba érni. Óriási élmény egy ilyen esemény, de erről később. Előbb egy fontos inspiráló nőről essen szó.
Kathrine Switzer, aki csellel indult a maratonon, és minden nőért futott
Kathrine Switzer neve a többség számára talán nem cseng ismerősen, pedig bátorsága és céltudatossága minden női futó számára példaképként szolgálhat. Az amerikai futónő az 1967-es bostoni maratonon írt történelmet. Ekkoriban nők még nem indulhattak a maratonon, hiszen úgy tartották, fizikailag alkalmatlanok a hosszútávfutásra, és biológiailag is kockázatos számukra: úgy vélték, a rázkódás a reprodukciós szervek sérüléséhez vezethet, továbbá a nők férfiasabbá válnak, szőrösödni kezdenek, és akár meddőséghez is vezethet náluk a sport.
Kathrine Switzer azonban úgy döntött, felkészül, és el is indul a legendás bostoni maratonon. Ugyan nőként nem kaphatott volna hivatalos rajtszámot, K. W. Switzer néven adta le a jelentkezési lapot, így a regisztrációnál senki nem gyanakodott a nemére. Felkészülése során többször is lefutotta a maratoni távot, barátja, Big Tom Miller és edzője, Arnie Briggs mellett szülei is támogatták a célkitűzésében.
Bár a pályára érkezését követően a közönség kitörő lelkesedéssel fogadta, indulásának híre csakhamar Jock Semple versenyigazgató fülébe jutott, aki a futópályán fizikailag is a nőre támadt, hogy megállítsa őt. Kathrine Switzer segítségére párja és edzője sietett, akik félreállították az útból az erőszakos férfit. A megalázó közjáték után torkában dobogó szívvel futott tovább, immáron elgyengülésének pillanatát megörökíteni vágyó sajtósok és fotósok kereszttüzében, melynek ténye még dühösebbé és eltökéltebbé tette.
Ekkor szembesült vele, hogy a tét sokkal nagyobb a személyes teljesítményénél: ha feladja, azoknak lesz igaza, akik úgy vélik, a nők alkalmatlanok a 42 kilométeres verseny lefutására, ezzel pedig hosszú távon visszaveti a női sportolás jövőjét. Elhatározta, bármi is történik, be kell fejeznie ezt a versenyt. A célban az esőtől bőrig ázott emberek nem tapsolták meg, az eseményről tudósító riporterek agresszívan kérdezgették, mégis mit akar bizonyítani indulásával, amikor pedig a cipőjét levette, a zoknija vérben ázott. De azon a napon nem csak Kathrine Schwitzer ért célba 4 óra 20 perc alatt, teljesítményével a női futók előtt is új ajtókat nyitott. 5 évvel később, 1972-ben ugyanis hivatalosan is megnyílt a nevezés számukra a bostoni maratonon.
Kathrine Switzer azóta is versenyez, csak most már mi is vele. Ha nem is maratoni távon, de mindenki egyéni szintjének maximumán. Majdnem 60 évvel később, 2026 nyarán a világ legtermészetesebb dolgaként álltunk rajthoz egy női futógálán, nők ezreinek társaságában. Teljes sisterhood járta át a Városliget levegőjét aznap reggel. Hát akkor csináljuk, csajok! A 10 kilométeres versenyt bő 1 óra 4 perc alatt teljesítettem, de ami számomra még fontosabb, hogy ezt a délelőttöt soha nem fogom elfelejteni.
Sosem fogom elfelejteni életem első futóversenyén a közös beszámolást a rajtnál, a szalagon túlra adott pacsikat, a forró aszfalton mosolyogva futást, az éles fordítókat, a kilométerjelző táblákat, a vizes vödörbe merítkezést vagy a féltávon kapott szőlőcukrot. Vagy amikor az első két kilométerünk után valaki felkiáltott: „gyerünk, lányok, az utolsó 8 kilométer”, óriási derültséget okozva a futók között. Vagy amikor a tűző napon, a már fél 10-kor felmelegedett aszfalton elcsigázottan, de hálásan intettünk minden, a szalagon túlról elhangzó „hajrá, lányok, ti vagytok a legjobbak” hallatán. És amikor talán 8 kilométer után egy zenei ponton meghallottam a V’Moto-Rock Fekszem az ágyon című örökzöld slágerét, és adrenalinban tocsogó aggyal nekem is dalra kellett fakadnom. Az is belém égett, amikor megláttam az utolsó 800 métert jelző táblát. Hát még a pillanat, amikor elhangzott a nevem a célba érve, és tejbetökként vigyorogva szaladtam be.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak télen kezdtem el a futást, előtte még csak nem is mozogtam rendszeresen a reggeli kutyasétáltatáson és az alkalmi túrákon kívül. Nem voltam topon ezen a télen, és már hetek óta kényszeresen nem ittam a kávét, amikor megtudtam: a futás sokkal jobb szorongáscsökkentő, mint a koffeinmegvonás! Eleinte mindössze 2-3 kilométert bírtam megállás nélkül. Azon kaptam magam, hogy várni kezdem a nap végi félórákat, amikor magam lehetek a havas, esőáztatta vagy felforrósodó aszfalton, miközben bömböl a fülembe az L.A. Suzi. A lejátszási lista persze egyre bővült, ahogy szaporábbak lettek a léptek, és nőni kezdett a táv.
Aztán úgy rákaptam, hogy végül megfogadtam, ha kormányt váltunk, jelentkezem egy hivatalos futóversenyre. Kolléganőm javaslatára mindjárt elég ambiciózus célt tűztünk ki magunk elé: legyen benne kihívás, induljunk 10 kilométeren! Voltak napok, amikor elérhetetlennek éreztem, mégis néhány hónap alatt, heti 2-3, majd 3-4-5 edzéssel végül sikerült lefutni a távot néhányszor a verseny előtt. Egy szó, mint száz, higgye el mindenki: ha én képes voltam rá, bárki az.
Köszönet a női futók nevében Kathrine Switzernek, és köszi mindenkinek, aki bármilyen módon inspirált vagy biztatott. Köszönet továbbá az Aldi Női Futógála és a BSI szervezőinek a remek versenyért, és minden indulónak, szurkolónak a támogató közegért. Jövőre veletek, ugyanitt!
(Képek: Wikipedia / Harry Trask képei a Boston Heraldnál, Marathona, pickpik.)
