Ahogy eszembe jut a vasárnap éjszaka, és még ma is potyognak a könnyeim. 2026. április 12-én történelmet írtunk. Pillanatok leforgása az összes feszültség egyszerre tört ki belőlünk, mázsás súlyoktól szabadult meg hirtelen a szívünk. Megcsináltuk. Felszabadultunk! Hiába mondta olyan sokáig mindenki, hogy nem lehetséges, végül kiraktuk a szörnyet a szekrényből.
16 évünket rabolta el ez a megalomán hatalom, kiszolgáltatottságba taszítva a társadalmat, gyűlöletet szítva a szomszédod vagy a családod ellen, csírájában elfojtva minden előremutató szándékot és kritikus hangot. A zsarnokságok életben maradásának feltétele az egyet nem értők hallgatása: hogy elhidd, normális, hogy félned kell megszólalni, és csak a legszűkebb körben merj véleményt nyilvánítani, nehogy konfrontálódj, és ezzel veszélyeztesd a túlélésedet. Megbocsáthatatlan bűn, hogy a rendszer gyávává tette az embereket.
Vasárnap kiderült, nem is állunk olyan távol egymástól. A szomszéd, a fodrász, a buszsofőr, a kedves néni a liftben ugyanazt gondolta, csak ugyanúgy félt megszólalni. A leendő miniszterelnök, Magyar Péter magával ragadó győzelmi beszéde után (amit tényleg minden fideszes és nem fideszes ismerősöm figyelmébe ajánlok) büszkén feltűztem a kokárdát, és éjféltájt még elindultam a városba egy kis sétára. Melegség öntötte el a szívemet: emberek, visszaszereztük a kokárdánkat! Végre mindenki a nemzet része lehet, még én is. Végre nem vagyunk hazaárulónak bélyegezve, végre ismét magyarnak tekintenek minket a saját országunkban, a kirekesztő politikai kommunikációnak vége!
A falak leomlottak, az emberek egymás nyakába ugorva ünnepeltek szerte az országban. A körúton euforikus hangulatban énekeltek, táncoltak, ölelkeztek, pacsiztak vadidegenek, dudáltak az autók, lengtek a zászlók. Zúgott a felszabadult „vége van!”, „Európa”, „ruszkik, haza”. Hosszú volt ez a rabság, de kiszabadultunk.
Megérte minden tiltakozás, kiállás egymásért, a be nem hódolás, a szófogadatlanság, minden csakazértis és csakazértsem. Minden „nem félsz?”-re mondott határozott „nem”. A Pride elsöprő tömege a tűző napon, a hadházys keddek, a betonon megtett dühös kilométerek, a munkahelyi közös kiállások, határhúzások, minden részletben megbújó kicsi forradalom, a protestpólóban átadott ülőhelyek a buszon és a koncerteken felhangzó mocskos fideszek. Mert a rendszert csak a gyáva csend tarthatja fent. Köszönet azoknak, akik az elmúlt évek egyre fokozódó feszültségében kockáztattak, akár egzisztenciát, kapcsolatokat, boldogulást is, és nem féltek kimondani, hogy meztelen a király. Számomra mind hősök vagytok!
Akik tartották a frontot, akik bármit tettek a rendszer lebontásáért. Akik feltárták és nyilvánosságra hozták a bűnöket. Akik hangot adtak a hangtalanoknak. Akik fáradhatatlanul beszélgettek a bizonytalanokkal. Akik járták az országot. Akik újra és újra elénekelték, hogy örökre elég volt ebből. Akik felismerték, hogy csak akkor lehet változás, ha hallatják a hangjukat. Akik kegyvesztetté válva sem voltak hajlandók meghunyászkodni, és feladni az elveiket. Köszönet azoknak, akiknek voltak elveik. Bízom benne, hogy az elkövetkező rendszerben ők is könnyebben vesznek majd levegőt.
Most szabadok vagyunk. Ízlelgessük ezt.
Azt hiszem, még sokat is mondok azzal, hogy hétfőre virradóra nagyjából 3 órát aludtam, mégis kipattantak a szemeim. Ahogy telnek a napok, egyre jobban elhiszem, hogy megtörtént, tárul ki a világom. A nap ugyanúgy kelt fel, de az ország hirtelen szebbé vált. A házunk előtti orgonavirág hétfőre mámorítóan illatozni kezdett, nem viccelek, mindennap megszagolom. Kisimultabb arcok vettek körül, összemosolyogtunk, nekem meg állandóan könny szökött a szemembe, hogy ezt is megéltük. A mogorva nép arcáról most letörölhetetlen a mosoly. Kizökkenthetetlenek vagyunk, az idegrendszerünk tükörsima, és – te jó ég! – újra terveket szövögetünk. Még a testtartásunk is büszkébb lett.
Kedden elindultam életem leggiccsesebb és legpatetikusabb útjára, hogy megadjam a módját az új világ köszöntésének: a 2-es villamossal végigzötykölődtem a Parlament előtt, gyönyörködtem a Duna és a budai vár panorámájában, majd átsétáltam a Szabadság hídon, miközben a Nemzeti dal szólt a fülemben. A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez.
Szabadság. Meg fogjuk szokni szerintem. Fel tudunk nőni hozzá.
Augusztusban felálltam a színpadra az egyik tüntetésünkön, és ezzel a viccel indítottam a nyitóbeszédemet:
– Tudjátok, miben különbözik a Pride és a NER?
– …
– Pride jövőre is lesz.
Vasárnap estig csak óvatosan bizakodtam, és bevallom, rettegtem a csalódástól. De a nép úgy döntött, eddig, és ne tovább: véget vet ennek a bénító uralomnak. Moszkva helyett Európát választja. Az autokrácia helyett a demokráciára tart igényt. Önbecsülésüket vesztett kölykökként összeszedtük minden bátorságukat, és közös erővel léptünk fel, hogy elzavarjuk a bántalmazót. A NER pedig csakugyan napok alatt elkezdett összeomlani.
De az igazi munka csak most kezdődik. Az országépítés, a hatalomvágyból, aljas gonoszságból ásott, beláthatatlanul mély árkok betömése. Békejobbot nyújtani a félelembe hajszolt szomszédnak, megölelni és megnyugtatni a fideszes rokonokat, megértéssel egy asztalhoz leülni, meginni együtt egy pohár bort.
De kíméletlenül felelősségre vonni mindenkit, aki puszta hatalomféltésből félelmet és gyűlöletet szított, családokat, barátságokat szakított szét, életeket tett tönkre. Akik fenntartották és kiszolgálták a hazug propagandát. Akik ellopták fejünk fölül az országot, és elvették a jövőnket.
Akik agresszorok mellett tették le a voksukat. Akik pedofilokat és gyermekbántalmazókat mentegettek. Akik fenyegették a független média utolsó bástyáit és a kritikusan gondolkodókat. Akik lezüllesztették és ellehetetlenítették a kultúrát, az oktatást és az egészségügyet. Akik a gyárak mérgezéseit elhallgatták. Akik a szegény réteg kiszolgáltatottságát önnön javukra fordították a társadalmi különbségek csökkentése helyett. Akik cinikusan eltaposták az álmainkat, és kiégettségbe taszítottak, hogy elhiggyük, nincs remény. Nem lehetünk következmények nélküli ország, és ha kell, határozottan ki is kell állnunk ezért, rámutatva a jövőben is a felmerülő hibákra.
Ne mástól várjuk a csodát, tegyünk a jobbításért! Javítsuk meg az elromlott csodaországot! Kezdődjön a kollektív gyógyulás! Munka jön. Nagyon-nagyon sok munka.
