Szakad az eső. De nem kapok levegőt. De szakad az eső. De nem kapok levegőt. Utóbbi feszélyez jobban, úgyhogy elindulok futni. Bőrig ázva, de újra kapok levegőt. Hazafelé rálépek az utak mentén még megmaradt hóra, nem tudom megunni az érzést, ahogy ropog a talpam alatt. Eszembe jut, hogy csütörtök éjszaka még jobban ropogott, amikor hazafelé sétáltam.
Aznap ismét egy meghatározó élményben volt részem: Korándi Dávid és Kelecsényi Donát két szál gitáros estjén vettem részt, az utak kifürkészhetetlenül rögösek album full játszóján, ami hol megszorongatott, hol kiforgatta a világot, hol szétszórta, hol egy kupacba söpörte összetörött darabjainkat. A cappuccino projektből, illetve utódzenekarából, a kedd estékből (na meg persze, a Felső Tízezerből) ismerős páros tisztán érezhető összhangban játszotta végig a koncertet, melyet Korándi Dávid egy évvel ezelőtti szólófellépéséhez hasonlóan ismét a Kék Lóban tartottak meg.
Ha még nem voltál a Kék Lóban, elárulom, nem olyan könnyű megtalálni: a Rákóczi tér közvetlen szomszédságában, a Salétrom utcában egy sötét fémajtó fölötti „Idekint csendben légy!” felirat utal arra, hogy jó helyen jársz. Ne egy szokványos vendéglátóhelyet, inkább egy nyitott házibulit képzelj el, saját házirenddel, rendezvényenként változó házigazdával. Kissé félénken becsengetünk, beengednek. A pincébe érve egy jókora, fekete, puha bundás kutyus orra tapad rám: ő Tesó. Máris a földre telepedek, köszönöm szépen, a magam részéről meg is érkeztem. Szerintem mindenhova kellene egy kutya nekem, és kisimulna az idegrendszerem.
Az általam idén eddig legjobban várt esemény sokkal több volt egy koncertnél, egy kivételes utazásra ragadta el a közönséget. Utazásra egy posztapokaliptikus álomba, mely időnként rémálom, máskor nihil, megint máskor azért még halvány reményekkel kecsegtet. És közben óvatosan lépett bele az érzelmeink állóvizébe, hogy felkavarjon olyan részeket, amiket a kiégésbe hajszoló mindennapok cinizmusa rég leülepített a lelkünkben.
Opálossá kavart kis pocsolyánkban üldögélünk, jaj, napok óta éreztem, hogy egy nagy, puha takaró alatt, babzsákon kuporogva lenne jó végighallgatni az estét, de hát nyilván nem vagyok olyan bátor (vagy őrült?), hogy egy koncertre egy nagy, puha takarót vigyek magammal. Végül jobb híján a sálamba bújva lehuppanok egy babzsákra, így végre minden kerek.
Néhány új dal és az egy éve elment Hó Marci emlékére játszott szám után Korándi Dávidék a bevett forgatókönyvi kereteket átlépve az utak kifürkészhetetlenül rögösek című lemezt elejétől a végéig szünet és felkonfok nélkül, egy szuszra adták elő. Egy-két elkerülhetetlen tapsot leszámítva sikerült a vállalás, így a produkció túlnőtt egy hagyományos koncerten.
A 2022-ben megjelent konceptalbum négy-öt év dalait, utazásait, belső útkeresését, menekülését öleli fel, melyet Korándi Dávid remek érzékkel dolgozott fel és gyűjtött egybe. A lemez másik különlegessége, és ezt csak utólag tudtam meg, hogy voltaképpen A- és B-oldalra oszlik, melyre a dalcímek előtti betűk utalnak. Míg az A-oldalhoz túlnyomórészt a klasszikus, zenekari, énekelt dalok tartoznak, a B-oldalhoz a minimalistább aláfestő zenével kísért, jóval hosszabb narratív számok, ám a sorrend nem követi ezt a kettős elrendezést. Ezzel az album és a január végi este sem vált egysíkúvá, miközben a hagyományos koncerteken megszokottaknál sokkal több dimenziót teremtett meg.
A belsőtűz (miért tunézia?), a kezek vagy a nem arra önmagukban is mindig magával ragadó élményt jelentenek számomra, de a hangoskönyvek univerzumán jócskán túlmutató, zenével kísért narratív szálak (mint a sivatag közepén lelt oázis, a bolognai nyár vagy a történelmi tangó) az önállóan gyakran játszott dalokat is más szereppel ruházzák fel. Kiegészítenek, átkötnek, beteljesítenek, vagy épp csak megnyugtatnak, amikor felriadunk egy disztópikus világot élesen megidéző álomból.
Nem egy könnyű limonádé a lemez, a sáskajárástól a techóriások összeomlásán és lerombolásán át a közösséghez tartozás kétségbeesett vágyáig minden benne van, ezt tudtam eddig is, de azért érzem, hogy egyre jobban süllyedek bele a babzsákomba. Az időérzékünk egykettőre elvész, és térben is óriási távolságokat járunk be az utolsó budapesti éjszakától az USA-n és Bolognán át Lisszabonig. Szüntelen elvágyódás, búcsúzás, keresés, egyedüllét, menekülés – és a rádöbbenés, hogy mennyire, de mennyire esélytelenül aprók vagyunk. Az apokalipszisunk után a hangsúlyok úgyis átrendeződnek. A katarzist már magunkban kell megtalálnunk, valami munkánk azért nekünk is legyen este!
Korándi Dávid zenéjéről többször írtam már, az elmúlt évben nagyon közel állt hozzám: hiszek abban, hogy az embernek az állandó zajban óriási szüksége van egy megengedő térre, ahol nem kell mindig kényszeresen és gyakran hamis látszatot keltve jól éreznie magát. Mert az élet nem ilyen. Az utak kifürkészhetetlenül rögösek.
Egyszer fenn, egyszer lenn. Ha van olyan, amikor tele vagy erővel, hegyeket tudnál arrébb hordani, és a legnagyobb gondod az, hogy eldöntsd, melyik csillagért ugorj fel az égre, máskor meg csak magzatpózban kuporogsz a takaró alatt, miközben úgy érzed, mocskos szájú angyalkák játszanak kicsi a rakást a mellkasodon, és megőrülsz a bőröd alá szorult szúrós pulóvertől, akkor tudd, tökre nem vagy egyedül. Szerintem nagyon fontos lenne a rossz napokról is beszélni, elég nyomasztó mindig csak a legjobbat látni a socialben. Jogod van rosszul lenni. Keresd meg a saját megengedő teredet, vagy hallgass te is Korándi Dávidot, ha olyanod van, sírd ki magad, üvölts, vagy csak kuporogj a felhőid alatt. Holnap majd könnyebb lesz. Vagy holnapután. Vagy ha nem bírod tovább, hát ne hallgass senkire, és fuss egyet az esőben! Hazafelé pedig élvezd ki, ha a hó még ropog a talpad alatt.
És még egy fontos megjegyzés. Bár a hírek szerint a cappuccino projekt lezárását követően létrejött kedd esték rövid története is véget ért, Korándi Dávid szólóban tovább folytatja a zenélést, ennek tudatában pedig azért kicsit mégis könnyebb levegőt venni. (Természetesen Dávid és Donát zenekari fellépéseit is érdemes követni.) Köszönjük a felejthetetlen estét, minden kedves szavatokat, és azt, ahogy egymást becsülitek! Várjuk nagyon a továbbiakat!
(Kék ló, 2026. 01. 22. Korándi Dávid, Kelecsényi Donát, az utak kifürkészhetetlenül rögösek – full játszó.)
