„Nincsen rossz álom. Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk. A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak. Tehát a legrosszabb álom sem jelenthet egyebet, mint azt, hogy még nem léptük át a halál néma kapuját; tennivalónk, elfoglaltságunk van a földön.” – írja Krúdy Álmoskönyvének előszavában.
Prelude
Csak egy koncertre indultam, idén már a sokadikra, egyedül (kövezzetek meg, az elmúlt időben furcsamód nagyon megszerettem ezt, magamnak való harmincas lettem, na). Előtte három napig azon tanakodtam, vajon elég a fehér blúz, fekete nadrág kombó a MÜPA-ba? Fiatalabb kolléganőm nyugtatott meg, higgyem már el, jó lesz! Ha egyedül megyek, csak az indulás a nehéz, letolok egy áfonyalikőrt otthon, még Szlovéniából hoztuk, és alkalomadtán úgy élvezem, mint anno dédimamám. Melléküldök két banánt, ami nem bizonyul életem döntésének, de indulásra kész vagyok. A MÜPA-ba érve furcsa izgatottság, jókora zavarba ejtettség és jaj, szerintem nagyon átlátszóan megjátszott magabiztosság vetekszik bennem. Megérint a hely atmoszférája, káprázatos látvány az enteriőr. Próbálok oldódni, majd kényszeresen veszek egy kólát a büfében, amit egy percem van meginni. De mindenre van magyarázatom magamnak. Ha gyakran egyedül mész valahova, előbb-utóbb elindul benned egy párbeszéd. Bogaras vagyok, mondom.
Belépek a terembe, második sor legszéle, mocorgok össze-vissza, nem hiszem el, hogy nem tudok szépen ülni egy ilyen gyönyörű helyen! Vajon zavarom a mellettem ülőt? Ő hogyan ülhet ilyen mozdulatlanul? A mögöttem ülő lát tőlem? Oldalra csússzak? A hangosbemondó megszólal: nem lehet fényképezni. Akkor gyorsan fotózok egyet még a kezdés előtt, csak a színpadról. Vagy már most sem szabad? Más is csinálja. Úgyis ronda lesz, kattintok egy gyorsat, közben izgulok, hogy lebukom. De a díszlet egyszerűen fantasztikus. 10/10. Olyan… álomszerű. Elég a repülőgép-üzemmód, vagy kikapcsoljam a telefont? Az ébresztőket átnéztem? Azért el nem teszem, hogy ha megszólal, gyorsan ki tudjam nyomni. Soha nincs rajta hang, mondjuk. Nem is emlékszem, milyen a csengőhangja. Ránézek az e-mailekre. Ja, nem, repülőgép-üzemmód. Ez egy jel (jel a fenéket), mostantól nem nézek rá. Végre besétál a zenekar, taps. Akkor még nem is sejtem, milyen különleges élménnyel fogok gazdagodni.
Álom… vagy valóság?
A Galaxisok a mai magyar zene egyik legszerethetőbb színfoltja, beleértve közönségét is, úgy érzem, mindannyiszor szinte hazamegyek a koncertekre. A dalszövegekben pedig a hétköznapi sebezhetőség, az önbizalomhiány és a kudarc is irodalmi magasságokba képes emelkedni. Magamban már többször elképzeltem, hogy aki ilyen számokat ír és játszik a közönségének, annak csakis nagyon szép lelke lehet. Az elmúlt években rengeteg koncertre eljutottam, a MÜPA hangversenytermében viszont a szokásos elragadó stíluson túl egy teljesen új arcát is megmutatta nekünk a zenekar. Hiába telnek azóta a napok, még most is zsibbad a szívem. A sosem vagy ritkán játszott dalok egy részét nem ismertem korábban, így a gyönyörű hangversenyterem különös magasztosságot adott az általuk újonnan előcsalogatott szívmelengető nosztalgiához, a fájdalmasan feltépődő sebekhez és a fel-feltörő szorongáshoz is.
A határok elmosódtak, sejtelmes fények, valószerűtlen színek, mennyezetről lógó, földön heverő és magába roskadt kék-fehér csíkos nyugágyak tették még bizonytalanabbá a valóságérzékelésünket, olykor pszichedelikus magasságokba repítve bennünket a MÜPA kényelmes székeiből. A csodálatos dalok sorozata: az Éter, a Prága, a Szédülés vagy a Hexanol világa, a Láthatatlan lovak, az Innen el, az és vagy a haver éber álmodozása mind-mind egy új dimenziót rajzolt ki a szemünk előtt – ahogy kell, színes vízfestékkel elmaszatolva a kontúrokat. Személyes megjegyzés: külön plusz pont, hogy az Éjszakák a Nyúldomb mellett című számnak hála végre Günsberger Ákos gitárszólóját is hallhattuk a koncerten. A felejthetetlen este folyamán egy sor olyan „sosem vagy ritkán játszott” dal hangzott el, mely tényleg megérdemelné, hogy sokkal többször ismétlődjön.
Szóval így történt minden. Azt hiszem. De történhetett máshogy is. Lehet, hogy erről álmodtunk címmel lépett színpadra kedvenc zenekarom, és a végére elérzékenyülve, alaposan megdolgoztatott szívvel kapaszkodtam a székembe, az örökös mocorgásról is elfeledkezve, és nehezen tudtam eldönteni: lehet, hogy ezt most álmodtam? Csípjen már meg valaki! Látszólag összeszedem magam, kiszédelgek a MÜPA ajtaján, körbenézek. Természetesen rossz irányba indulok el. Mindegy, majd kerülök. Ez a legkevesebb. Sétálok a villamos felé, és lassan hazaálmodom magam. Hálás vagyok, hogy ezt az estét veletek élhettem át.
(MÜPA, 10.17. Galaxisok, Lehet, hogy erről álmodtunk. A zenekar: Szabó Benedek, Sallai László, Günsberger Ákos, Bradák Soma. Közreműködött: Henri Gonzo, Cz. K. Sebő, Tóth Dóri és Sajó Dániel.)
