Te férfi vagy, vagy nő? Most hunyd be a szemed. Vegyél egy nagy levegőt. Mi lenne, ha egy pillanatra kilépnél a kőbe vésett társadalmi keretek közül, és kivételesen elképzelnéd, hogy nem kell választ adnod. Hogy kiradírozod a körvonalaidat, és az éles férfi-női ellentét helyett mindannyiunkban, benned is lakozik egy férfi és egy nő, csak az arányok különböznek? Hogy férfi és női jegyek mozognak benned egy skálán, ha úgy tetszik. Miközben egyszerűen ember vagy. Egy entitás.
Tudom, tudom, az izzadság-, szalonna- és pálinkaszagtól bűzlő, társadalmi konstrukciókon stratégiai céllal rugózó Alaptörvény leszögezi, hogy az ember neme csak férfi vagy nő lehet (hogy máshogy, mint a teremtés sorrendjével egyezően?), a gender pedig már szitokszóvá vált, de szerencsére a valóság, mint mindig, sokkal komplexebb, színesebb és gyönyörűbb hely, mint amit néhány frusztrált figura álszent módon az egyházzal és a gyermekvédelemmel takarózva, puszta politikai haszonért papírra vet. Mármint színesebb és gyönyörűbb hely lehetne, ha hagynánk.
Munkásruha csipkékkel – pofon a szabadságnak
Egy csodálatos darabot láttam nemrégiben a budapesti KuglerArt Szalonban a 30. Budapest Pride Fesztivál szervezésében Munkásruha csipkékkel (pofon a szabadságnak) címmel, Ivanics Tamás kiváló alakításával. Egy cross-dresser, Gábor megéléseiről, gondolatairól, családjáról, veszteségeiről, spiritualitásáról és döntéseiről szólt, Gáborról, aki az olajos munkásruhát a nap végén csipkeruhára és neccharisnyára cseréli. Bettiként. Gábor és Betti egyszerre, egy testben. Több mint negyven év és egy súlyos veszteség kellett ahhoz, hogy Gábor megadja a szabadságot Bettinek az utcán is, parókában, női ruhában, szabadon sétálva. Ha üldözőbe veszik a karácsonyi vásárban, ha kidobják, ha lefújják gázspray-vel a belvárosi szórakozóhelyen, hazamegy, újraépíti magát, és visszatér. Ha kell, provokatívan szalad a pofonért, de nem hajlandó megfutamodni egy szabadságát korlátozó kompromisszum háta mögé bújva.
Azt tudni kell, hogy a cross-dressing nem egyenlő feltétlenül a transzszexualitással, nemi identitástól és szexuális irányultságtól függetlenül pusztán az ellenkező nem ruhadarabjainak viselését is jelentheti. A cross-dresserek indítékai egyénenként eltérhetnek, ahogy az is, hogy teljes egészében magukra öltik a másik nem szettjét, vagy csak alkalmanként egy-egy darabot (akár csak alsóneműt) cserélnek le. A színdarabban szereplő Gábor lassan, vívódó monológok és spirituális utazások sorozatával mintegy felkészül arra, hogy a nap végén végre rituálisan belebújjon a gyönyörű csipkeruhába.
A darab, habár valós interjún és élettörténeten alapul, nem csak Gáborról és Bettiről, és nem csak a cross-dresserekről, de még csak nem is az LMBTQ-ról szól. Bármilyen identitásdilemmával behelyettesíthető: akármi lehet az a bizonyos ruha, amit nem veszel magadra, legfeljebb csak titokban, otthon. Vagy még ott sem, csak küzdesz vele. Eltakarod, elhallgatod magad elől is, nem nézel szembe vele, vagy csak nem konfrontálódsz. Inkább rózsaszínre színezed a poklodat. Mismásolva válaszolsz a kérdésekre, félve mások reakciójától, a stigmáktól, öncenzúrába szorítva magad addig, amíg már alig kapsz levegőt. Hagyod, hogy mérgezzen téged az állandó színjáték. De a felelősség egyéni, a teremtő benned van. Ha újra és újra lerombolják a homokváradat, dönthetsz úgy, hogy a destrukciót a felsőbbrendűséggel azonosítva beállsz a sorba, és azért, hogy magadat is felsőbbrendűnek érezhesd, túlkompenzálva lerombolod a nálad kiszolgáltatottabbak várát. Vagy tetszeleghetsz mártírszerepben szenvedve. Vagy dönthetsz egészen máshogy, a saját utadra lépve, és újraépítheted a várad. Minden lépésed egy egyéni döntés következménye. A történelemkönyvek tele vannak egy fiktív társadalmi jó nevében szörnyeteggé vált emberekkel. De a te döntésed szabadsága korlátok közé szoríthatatlan: hogy leéled-e az életed egy rózsaszínre festett pokolban, lesütöd-e a szemed mindannyiszor, amikor szembetalálkozol önmagaddal, és inkább felveszed azt a ruhát, amiben nem konfrontálódsz, vagy elfogadod a helyedet a komplex, színes, gyönyörű világban, és büszkén, emelt fővel lépsz ki az utcára a csinos, csipkés kis feketédben.
A színdarab az édesanya megszólalásával zárul, amelyben értetlenség, elfogadás, óvatosságra intés, féltő aggodalom vegyül egybe, a társadalom több szólama és árnyalata felsejlik a szavak mögött. A Surányi András rendezte monodráma tökéletes gondolatébresztő mindenki számára, aki nem fél lecsupaszított emberként tekinteni magára, megkérdőjelezve a belénk ivódott, minket mérgező mintázatokat is. És bár az egyszemélyes játékok különösen nagy érzékenységet igényelnek a színésztől, Ivanics Tamás tökéletesen helyt áll ebben a szerepben is. Apró személyes megjegyzés: ő egyre nagyobb kedvencem a színpadon, az Őrült Nők Ketrece vagy az Isteni végjáték mellett legutóbb az Anya csak egy van című darabban bizonyította számomra kiemelkedő tehetségét, amikor is zseniálisan hozta a mániás depressziós anya és az elszakadni nem engedett fiú karakterét azok minden félelmével, fájdalmával, szorongásával.
A Munkásruha csipkékkel – pofon a szabadságnak című darab ősztől látható a KuglerArt Szalonban, érdemes lesz megnézni.
