Avagy: próbáljuk ki a semmit se csinálást, hátha abból lesz valami?
Miért mész ki, mi értelme van még tüntetésre járni? Pár száz vagy ezer ember úgysem tud változtatni. Majd csak akkor megyek, ha lesznek százezren. Majd ha ég a város. Addig csak röhögnek a markukba a tüncikézőkön… Ó, hányszor, de hányszor meghallgattam ezeket az unásig ismételt érveket! A minap egy kommentben találtam meg a tökéletes választ erre, amit lopok is: vajon inkább ki kellene próbálni a semmit se csinálást, hátha abból lesz valami?
2018 óta járok aktívan tüntetésekre. Azt hiszem, a választások és az újabb kétharmad utáni letargiát csak az utcán egymásba karoló tömegek tudták némiképp elviselhetőbbé tenni az elkeseredett ellenzéki érzelmű tömegek számára. Több mint fél évvel később, 2018 decemberében, a rabszolgatörvény elfogadása után éreztem életemben először a könnygáz fojtogató szagát, ami minden kellemetlensége ellenére egyetlen fiatalt sem riasztott vissza, sőt: a bevetése talán csak olaj volt a tűzre a demonstrációkon. Megszámlálhatatlan kilométernyi vonulás van a lábamban, élesen az emlékeimben él a leghosszabb: a Kossuth tértől a Kunigunda útjáig ment a tízezres tömeg a kemény téli szélben az óbudai lakótelepek alatt végigcsordogálva, karácsony előtt, amikor bizony, sokkal jobban esett volna a meleg lakásban forró csokit kortyolgatni egy jó könyv társaságában, vagy akár csak egy felcicomázott plázában vásárolgatni az ajándékokat, semmint fagyoskodva várni az MTVA székháza előtt arra, hátha most történik valami – egy következmények nélküli országban. Csaknem minden határátlépésnél az utcán találtam magam, akkor is, ha közvetlenül nem érintett a korlátozás. A pedagógustüntetések végére éreztem azt: kiégtem. Vége. Nincs értelme utcára menni, ha nem érünk célt, ha fogyunk, ha hétről hétre csak ismételjük magunkat, és ha azok sem jönnek, akikért a megmozdulás elindult.
Pride-törvény, ellehetetlenítési törvény
A gyülekezési törvény önkényes korlátozása azonban egy olyan súlyos jogtiprás volt, ami magasan megütötte a józan gondolkodású emberek ingerküszöbét. Itt ugyanis egyáltalán nem csak a Pride korlátozásáról van szó, hanem egy alapvető emberi jog kisatírozásáról.
Hozzáteszem: ha kizárólag a Pride-ról szólna a korlátozás, akkor is a világ szégyenei lennénk, ha hagynánk. A Pride-ot lehet szeretni, lehet nem szeretni, lehet tudomást sem venni róla, lehet úgy tenni, mintha semmilyen szinten nem lennénk érintettek benne, de egyvalamit nem lehet: megtiltani. Szerencsére rengeteg emberben megfogalmazódott az elmúlt hónapokban: elfogadhatatlan az a szándék, hogy ne lehessen megtartani. Lehessen választani, hogy részt kíván-e venni rajta valaki, lehessen nemet mondani, más prioritást előtérbe helyezni, inkább a Balatonban pancsolni a forró június végi szombaton, vagy csak a hűvös szobában túlélni a kánikulát, de egyet nem engedhetünk: hogy a szabadság sérüljön. Ki lehessen mennie a Pride-ra annak, aki akar, kiállva a szabad szerelemért. Nem is értem azokat, akik ezt elvitatják, sőt, bőszen tapsolnak a korlátozásnak. A lehetőség, a jog, a szabadság eltörlése egy demokráciában értelmezhetetlen.
A Pride ellehetetlenítési szándéka pedig csak a kezdet, ne legyenek kétségeink. Ez csak egy újabb taktikus határátlépés, amire ha nem reagál a társadalom, később beláthatatlan következményei lehetnek. Lehet persze vágni a centit, és számolgatni a napokat visszafelé, de ha csendben szemet hunyunk mindenre, és nem hívjuk fel a figyelmet arra, hogy látunk titeket, látjuk, mit csináltok, és nem hagyjuk, akkor a hatalom megtartása érdekében szemrebbenés nélkül tovább fognak menni. Azt ugye értjük, hogy egy marginális, a szavazóbázis nagyját nem érdeklő esemény betiltása tökéletesen alkalmas arra, hogy megágyazzon az iránynak, hogy egy választási csalás, egy ellehetetlenítés, egy kizárás esetén az ellenzéki tiltakozásokat betiltsák, és technofasiszta eszközökkel, valamint hatalmas bírságokkal tartsák távol a tüntetőket? Persze, sokan mondják, hogy akkor kinn lesznek az utcán, és nem hagyják. De ki fog kockáztatni, ha addigra bevett gyakorlattá válik a kétszázezres csekk és a munkahelyi meghurcolás? Paranoia lenne az egész? Legyen úgy! Szégyen a hatalomra nézve, hogy paranoiássá tette az embereket.
Szóval a törvénymódosítás elfogadásakor próbáltunk a szakmánkban a magunk eszközeivel, összefogással reagálni a helyzetre, talán vitatható sikerekkel, amikre mégis elképesztően büszke vagyok, ezt inkább csak privátban részletezném. Hadházy Ákos első keddi tüntetésein azonban így sem vettem részt. Úgy éreztem, elcsigázott és gyenge vagyok hozzá, de legalábbis nem vagyok olyan erős és eltökélt, mint ahogy elvárom magamtól, ha beleállok egy megmozdulásba. Aztán jött az ellehetetlenítési törvény vérlázító tervezete, és úgy éreztem, szembeköpném magam, ha nem csatlakoznék. Kőkeményen érintetté váltam, és nem várhattam, hogy más tüntessen helyettem. Amikor pedig a Szabadság hídon állva ott találtam magunkat a rendőrsorfallal farkasszemet nézve, ráébredtem: most kell nagyon ébren lenni.
Egy végeláthatatlanul hosszú, gonoszsággal, gáncsolással teli év előtt állunk, amikor vétek lesz hátradőlni, és szó nélkül beletörődni minden jogtiprásba, mert ne legyenek kétségeink: a hatalom megtartása érdekében a falig elmennek majd. Komolyan elhiszed, hogy majd nem fognak élni egy törvénnyel, amit meghoznak? (Persze, nem lesz rá szükség, ha elég a félelem az elnémulásodhoz…) Vagy majd méltányosak lesznek veled? Sokat emlegetett frázis, de igaz: ha egy filmben a pisztoly ott van az asztalon, az bizony, előbb-utóbb el fog sülni. Szemrebbenés nélkül megcsinálják, amit akarnak, minden következmény nélkül, hiszen 15 éve teljhatalmuk van. Marad túlélésre a mindennapokban a gyáva meghunyászkodás, az öncenzúra, és az egyre nehezebb tükörbe nézés.
Ebben a napról napra szűkülő, szorongató térben a keddi tüntetések nekem már sokkal többet jelentenek annál, hogy egy nagy tömeggel meghallgatunk hat-tíz beszédet (majd lehetőleg még a himnusz alatt kicsekkolunk, és rohanunk a metróra, hogy hazaérjünk vacsorára). Tény, hogy az erődemonstrációnak nagyon is van szerepe az ellenállásban, ami egy minimum húsz-harmincezres tömeggel működőképes. De a kitartó, folyamatos, elszánt ellenállás ereje is kétségbevonhatatlan. Ahogy Hadházy mondja: ahhoz, hogy egy láng felgyúljon, szükség van arra, hogy ne aludjon ki a parázs. (Hozzátenném, Ákos szerepe sokkal több a szervezésnél: lelkesít, aktivitásra sarkall, teret ad a fiatal tüntetőknek, de apatigrisként védi is őket, amint konfliktus adódik, azonnal ő terem a rendőrök előtt. Szóval minden elfogultság nélkül: le a kalappal, tényleg. Amellett, hogy fáradhatatlan oknyomozó munkát végez nap mint nap.)
A kicsi ellenálló csoportok a kitartás mellett ráadásul kreativitást igényelnek ahhoz, hogy láthatóvá tegyék magukat. És persze sokkal nagyobb bátorságot, hiszen itt nem lehet észrevétlenül egy húszezres tömeg belsejébe bújni. Sokakkal váltottam már pár szót az eseményeken: aktív, tettre kész fiatalok folyamatosan ötletelnek azon, milyen formában lehetne még hatékonyan, okosan, látványosan tiltakozni – akár hangosan, akár szavak nélkül. Ők nem fogják feladni, és nem fogják szögre akasztani a cipőt. Persze, volt, amikor csak pár marék ember gyűlt össze: egy spontán ötlettől vezérelve akkor annyit tudott tenni a csapat, hogy indokolatlanul lassan sétált oda-vissza a zebrákon (zseniális ötlet szerintem!), míg máskor több hidat is le tudtak zárni a tüntető tömegek. Múltkor a Szabadság hídtól a Kiskörúton és a Kossuth téren át egészen a Margit hídig elsétáltunk. (Már csak keddi kardiónak hívom ezeket az alkalmakat.)
Bár a közlekedés átmeneti zavarása sokszor a sikeres megmozdulás alapfeltétele, egy kezemen meg tudom számolni, hány átkozódó megjegyzést kaptak a demonstrálók a várakozó autósoktól, akármit is állít a propaganda. A támogatás viszont minden alkalommal érezhető, amikor rázendít a tömeg az „aki dudál, velünk van” rigmusra, és tülkölnek, integetnek a Kiskörúton közlekedők. Villamosvezetők, családok, bringások, nők és férfiak, akik beszorultak néhány percre a dugóba, mégis megértik az okát. Hogy hogyan alakulnak majd a keddek a nyári hőségben, a vakációban, az idő múlásával? Nem tudom. Egy biztos: ott a helyünk, amíg vissza nem vonják a szégyenletes törvénymódosítást.
Még egy oka van, amiért úgy érzem, megéri jelen lennem az eseményeken: hétről hétre egyre több bátor, eltökélt, igazán remek embert ismerhetek meg akár a színpadon, akár a színpad előtt. Egyre több zenész, színész, újságíró csatlakozik a megmozduláshoz, és meri a színpadon kimondani, hogy a király meztelen. Emlékezetes számomra Sarkadi Balázs (Bankrupt) csendben maradókhoz intézett beszéde (ami szerintem az elmúlt sok-sok évem tüntetéseinek egyik legjobbja volt, szókimondó, dühös, engem sodort magával), de az NRV (Neked, Rólad, Veled) közössége nélkül is elképzelhetetlenek a megmozdulások, ahogy például Csőgör Péter egykori (és alaposan meghurcolt) gazdasági főnyomozó is ott van mindig a híres táblájával, vagy Gimpel Tamás a gitárjával, nem beszélve az állandó helyszíni tudósítókról. Ismerős arcok tömkelegét pillantom meg minden alkalommal a téren. Egy közös van bennük: bele mernek állni a helyzetbe, elegük van, és nem hagyják abba.
Nem félsz? Ezt a kérdést is többször megkaptam már. Nem, jelentem, egy cseppet sem félek. Ha valamikor, valahol félnem kell majd, tudni fogom, az nem az én helyem lesz, de félni nem vagyok hajlandó. Dühös viszont annál inkább vagyok.
Tali bármelyik kedden, pacsi!
