2025. június 28-án egy rég várt érzés kerített hatalmába: végre büszkeség volt magyarnak lenni. A lefóliázni próbált Budapest Pride nagyobbra sikerült, mint valaha, és ez közös sikerünk. Bár a kormány igyekezett Belarusz, Oroszország és Törökország nyomdokaiba lépve ellehetetleníteni a rendezvényt, a szabadságvágy felülkerekedett a megfélemlítésen. Orbán Viktor szerint június 28-án az derült ki, hogy milyen lenne az életünk, ha nem a Fidesz kormányozna. Azt hiszem, más mozit néztünk a kormánypártiakkal, rám kifejezetten üdítően hatna, és egészen kisimulna az idegrendszerem, ha olyan elfogadó és összetartó országban élhetnénk, mint amilyet néhány óra leforgása alatt elsőprideozóként megtapasztaltam.
Elsőprideozóként már a metrón meghatódtam
14 óra, Deák tér. A metrók már egy órával a menet hivatalos indulása előtt tele voltak színes, egymásra mosolygó emberekkel, a túlontúl érzelgős lelkemnek hála máris könnyekkel küszködve pötyögtem anyukámnak erről egy gyors beszámolót, míg a Deákra értünk. Ennyire sokszínűnek és pezsgőnek talán még sosem láttam ezt a csodás, szabad várost. Csak a célállomásra érve fogott el egy kisebb pánik, amikor a már ekkor jelentős tömeg lassan araszolva tudott csak haladni a mozgólépcsők felé, és csakhamar futottak is be a következő szerelvények az újonnan érkező tömegekkel. Szerencsére a három órához közeledve ezt orvosolták (várakozással, korábbi megállók javaslásával), így senkinek nem kellett veszélyben találnia magát. A felszínre érve a napsütésben a színes tömeg még élénkebbé rajzolódott. Noha a közlekedést ekkor még nem zárták le, csak úgy zsizsegett a tér! Zene, színes öltözékek, szivárványos zászlók, festett, vidám arcok vettek körül, és akkor még volt egy óra az indulásig!
15 óra előtt a Városháza Park előtt gyülekeztünk, a Kakasnál persze a tömegbe szorultunk, egy hatalmas uniós zászló szomszédságában, de így legalább adódott egy kis idő a körülpillantásra: ki is szúrtuk hol Hodász Andrást, hol Pikó Andrást vagy épp Soproni Tamást. Szerencsére Norbi barátunk – Norva – technoválogatása és egy laza sör megadta az alaphangulatot a várakozás alatt is, megnyomtuk magunkban a kikapcsológombot, és mosolyogva sodródtunk az árral. Ahogy arra számítani lehet a tömegdemonstrációkon, itt már semmiféle térerő nem volt, így aztán teljesen elengedtük az ötletet, hogy további barátainkat megkeressük a végeláthatatlan sokadalomban. Pedig jöttek bőven ismerősök, olyanok is, akik életükben nem gondolták volna, hogy egyszer részt fognak venni a Pride-on.
Mivel a rendőrség az esemény előtti napokban a Pride jogszerűtlenségét hirdetve (megalapozatlanul, hiszen fővárosi rendezvényként a gyülekezési törvény nem is vonatkozott rá az érvényes jogszabályok szerint) az ellentüntetőknek ítélte meg az eredeti útvonalat, az autókkal lezárt Szabadság híd helyett sebtében új útvonalat kerestek a szervezők, így végül még a Fővám térre felszerelt kínai arcfelismerő kamerákat sem érintette a tömeg (köszi, Mi hazánk!). Felettébb érdekes a hatalom logikája, hogy míg egy elfogadás és szabad szeretet nevében meghirdetett rendezvény állítólag ártalmas a gyerekekre nézve, egy kimondottan a provokáció és az acsarkodás szándékával meghirdetett esemény engedélyezhető – de ezen most lépjünk is tovább. Az útvonalat biztosító rendőrök munkájára panasz nem lehetett, remekül helytálltak, együttműködtek a szervezőkkel, végig biztonságban érezhette magát minden résztvevő.
Másfél óra alatt néhány száz méter megtételével, a Kossuth Lajos utcába lefordulva végre egy kis árnyék és szél segítette a túlélést. Az Erzsébet hídon aztán ismételten tyúklépésben araszolva tudtunk csak haladni, ami ott és akkor meglehetősen megterhelő volt a tűző napon, mégis kimondatlanul köztünk szikrázott a sokat emlegetett budapesti büszkeség, hiszen a város ismételten kiállt magáért és a szabadságért. Mit a város? Az ország! Hiszen rengetegen érkeztek vidékről is. Minden lépéssel együtt írtuk a történelmet.
Egy Erzsébet hídon hullámzó óriási szivárványos zászlóval, egy DK-s kamionnal és egy Feri nélkül is önfeledten táncoló Klárival később végül beértünk az árnyékos rakpartra, innen kicsit fellélegezve sétálhattunk a Gellért-hegy felé. Ekkor még mindig képtelenség volt megítélni, hol járhat a masszív emberfolyam vége. A téren loptam egy nagy ölelést egy FREE HUG táblát lóbáló embertől, majd kis kerülővel a színpad mellé érve hallgattuk meg a felszólalásokat és produkciókat. A nap végén Karácsony Gergelynek méltán járt a standing ovation, főpolgármesterünk hónapokon át példásan és határozottan állt ki a Pride ügye mellett.
Ellentüntetők egyébként elvétve tűntek csak fel, néhány kisebb maréknyi ember némán, molinókat szorongatva fejezte ki nemtetszését. Nem tudtam rajtuk nevetni, csak arra tudtam gondolni, mennyivel kerekebb lehetne a világ, ha nem a színes közösségen kívül vesztegelnének órákhosszat a forró aszfalton, ha újragondolnák szorongató korlátaikat, és inkább csatlakoznának hozzánk, nem kérdeznénk semmit a másiktól, csak megölelnénk egymást vagy táncolnánk egy jót valami Katy Perryre, mondjuk. Vagy a Nélküledre, ahogy a Kétfarkúak kocsija mögött bulizók tették az ellentüntetők elé érve, hangosan énekelve a lényeget: egy vérből valók vagyunk.
Egy biztos: a Pride idén sokkal többről szólt az eredeti célkitűzéseinél, sokkal inkább egy sosem látott méretű kormányellenes demonstrációvá növekedett, tele elsőbálozókkal, akik a gyülekezési jog és általában a szabadságjogok csorbítási szándéka ellen igyekeztek fellépni megjelenésükkel, megmutatva azt, hogy nem akarunk örökké egy következmények nélküli ország maradni. Az erődemonstráció minden kétséget kizáróan sikeres volt, a hatalom felsült, képtelenné vált arra, hogy betartassa gyalázatos törvényeit, megmutatva erőtlenségét – azóta a propaganda csak habog, mestertervről hadovál, feljelentésekkel fenyegetőzik, vagy éppen a helyszíni költségeket próbálják felróni a fővárosi önkormányzatnak, nevetségessé téve magukat a leggyengébb érvek és magyarázatok összegereblyézésével. A Karmelitában biztosan nem bontottak pezsgőt június utolsó hétvégéjén…
Ha a gyűlölet hangos, a szeretetnek még hangosabbnak kell lennie
Egy dolgot viszont muszáj még megjegyezni. Bár a propaganda megbotránkoztatónak szánt felvételei csupán nevetséges és harmatgyenge próbálkozások voltak az esemény lejáratására, értelmetlen, sőt, szerintem egyenesen káros félrenézni, távolságot tartani a Pride eredeti tartalmától: ezen a rendezvényen igenis szabad provokatívabb öltözékben megjelenni, és tévúton jár, aki szemellenzősen megkérdőjelezi azon egy dragqueen-produkció létjogosultságát, vagy hangsúlyozza: mi bizony nem is láttunk csókolózó meleg párokat, ezek csak Orbán képzelgései. Nem a kormány narratívájának kell megfelelni, hahó!
Tény, hogy idén eltolódott a fókusz a kritikus hangulat felé, de a Pride lényege, hogy hangot adjon azoknak, akiknek a hétköznapok során szorongva titkolózniuk, vagy folyton konfrontálódniuk kell nemi identitásuk, szexuális orientációjuk miatt, és hogy teremtsen egy biztonságos teret, ahol mindannyian a közösség egyformán értékes, elfogadott tagjának érezhetik magukat. Hogy felhívja a figyelmet arra, mennyi megkülönböztetéssel, gáttal kell találkozniuk a mindennapokban, és hányan nem merik felvállalni önmagukat, azt gondolva, nem természetes, amit éreznek. Sőt, nagyobbat mondok: ezen az egy napon elengedhessék magukat, és szigorú kötöttségektől mentesen felhúzzanak egy bevállalósabb szettet az utcára is anélkül, hogy félniük kelljen az ítélkezéstől vagy az atrocitásoktól.
Bízom benne, hogy jövőre már egy szabadabb országban térhetünk vissza a Pride-ra, és az LMBTQ-közösség ügyei még hangsúlyosabban megjelennek azon, megünnepelhetjük egymást és a szabad, korlátok nélküli szerelmet, szeretetet, elfogadást. A gyermekvédelem érdekét is ez szolgálja: hogy egyetlen kamasznak se kelljen azt éreznie, valami hibádzik benne, csak mert a saját neméhez vonzódik, és a világ egy biztonságos hely lehessen számára is.
És persze megünnepelhetjük majd a szabadságot is, ami betilthatatlan – hiszen jól tudjuk, az még a tonhalnál is fontosabb. Egészen biztos vagyok benne, hogy Homonnay Gergely, ölében Erzsi macskával ezen a napsütéses szombaton egy felhőn ücsörögve büszkén nézett végig az óriási budapesti tömegen. Ki tudja, talán a felhőről még azt is meg tudták számolni, pontosan hányan vettünk részt ezen a büszke, csodálatosan sokszínű és szabad meneten… megsaccolni szinte lehetetlen volt lentről, de a közös tiltakozás ereje és az abból eredő önbizalomlöket borzasztóan hiányzott már ennek a megtépázott és végletekig megosztott országnak. Június 28-án, napra pontosan 55 évvel a világ legelső Pride rendezvénye után, kiderült, hogy Magyarországon sem győzheti le a gyűlölet a szabad szeretetet.
(Köszi szépen, doktorminiszerelnökúr, alias pride minister of Hungary, nélküled ez nem sikerülhetett volna!)
