“Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!” Életem első ötös osztályzatára tisztán emlékszem: második osztályos koromban önszorgalomból megtanultam, majd felálltam és elszavaltam A didergő királyt. (Elég menő, na!) Tudjátok, amiben a király annyira elviselhetetlenül fázik, hogy mindent a kemencére vettet, beleértve népe vagyonát is, de egészen addig vacogásra van ítélve, amíg fel nem olvad a szíve. Most, 34 évesen a villamoson állok, és egy KFT-dal szól a fülemben: „didereg a király”. Szorít a mellkasom. Szorongat a testem. A világ egyre sötétebb.
Napról napra egyre nyugtalanabb a közérzetünk, félve olvassuk a híreket. Az anya nő, az apa férfi. Pardon, sorrend! Az apa férfi, az anya nő. Az ember születési neme a teremtés sorrendjével egyezően vagy férfi, vagy nő lehet – derül ki a rongyosra módosítgatott alkotmányból. Megdörzsölöm a szemem, elvégre három hete nem ittam kávét, de nem, ez még mindig tagadhatatlanul ott van: a teremtés sorrendje a döntő abban, hogy milyen helyet foglalsz el az alkotmányban. Már ha egyáltalán vagy olyan szerencsés, hogy bekerülsz, és nem tagadják el a létezésedet is puszta aljasságból. Veszélyes dolog a hatalom, talán olyan is, mint a drog: egyre több kell belőle a kielégüléshez. Folyamatos manipulációra ösztönöz, hogy megtarthasd. Nem számítanak az egymásnak ugrasztott tömegek, a pattanásig feszített idegek. A felelőtlen tollvonások, a játszmák tétje viszont nem kicsi: az életünk.
“Nekeresdországban van is nagy kopogás, / Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.”
Összeszorult gyomorral nézzük végig, ahogy a kormány a hatalomtól megrészegülten úgy dönt, mostantól bármely, nem kellőképpen meghunyászkodó többes állampolgár kiutasítható egy mondvacsinált indokkal. Országunk vezetője, aki már nem csak a tusványosi buborékban olyan, mint egy csatakrészeg, sértettségében az asztalt ököllel verő nagybácsi az ünnepi asztalnál, vastapstól mámoros, boldogan habzó szájjal jelenti be a gyülekezési szabadság súlyos korlátozását. Az ellenzék majd úgyis csak gumicsontot kiált, mint mostanában minden jogtiprásra.
(Egy biztos: idén ott a helyünk a Pride-on. És fogadni mernék, rekordot fog dönteni a részvétel. Mert a szabadság, mint azt jól tudjuk, a tonhalnál is fontosabb. 
)
De csigavér, még nincs vége: mindjárt jön egy botrányosan manipulatív “véleménynyilvánító szavazás” is Ukrajnáról, aminek – ne legyenek efelől kétségeink – már most megvan a pontos végeredménye, amit lobogtathat Brüsszelben a 15 éve hatalmon is mindig lázadó vétókirály, egy hágai bíróság által elítélt háborús bűnös lekötelezettje. (Tudjuk, persze, az ICC: rossz. Dafke meghívunk vendégségbe még egyet, aki ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben, hogy fényesre nyaljuk a hátsóját.) A valóság már nem számít, az orwelli duplagondol szellemében teli rüszttel rúgják fel azt. „A háború: béke, a szabadság: szolgaság, a tudatlanság: erő.”
Közben kikerekedett szemmel kapkodjuk a fejünket: a világpolitikai színtéren a történelem legsötétebb időszakait idéző karlendítésekkel teszik még dermesztőbb hellyé a világot. Országukat védő nemzetvezetőket gyalázatos módon aláznak meg élő adásban a show kedvéért. Óvatosan nyitjuk meg a híreket: neee, kérlek, csak Orbán ne reagá… bazdmeg! Mi szégyelljük magunkat helyettük. Ők fürdőznek a szellemi színvonal mélyrepülésében. Kokárdával a szívük fölött fenyegetik dehumanizálva a nekik nem behódolókat. Mi meg egyre nehezebben veszünk levegőt. Napról napra egyre mélyebbre süllyedünk, és tehetetlenek vagyunk. Félelmetes ez a kiszolgáltatottság.
De azt vajon tudod-e, király bácsi, hogy magasról lehet nagyot esni? A néped vagyona a kemencédben pattog, és még mindig megvesz az isten hidege. Ki kellene olvasztani már azt a szívet legalább, hogy ne dideregj tovább!
(Kép: Tamás Katalin, bookdragon/ Pixabay.)
